A normalitás vadhajtások nélkül nem nyerheti el értelmét, tehát előállítja a maga démonait, a maga vadait, a maga rémálmait, szörnyeit, deviáns alakjait, hogy legyen mihez képest megfogalmaznia önmagát. Amikor ez a leválasztás megtörténik, a „normalitás“ megütközik a saját vadhajtásain, elámul, és meghozza az ítéletet: ez már nem tartozik hozzám. Ezért már nem vállalhatok felelősséget. Ez már a hatáskörömön, értékrendemen kívül esik, nem az én asztalom. Az élet úgy rendezi aztán, hogy ezekkel a rémekkel, értsd bűnözőkkel, nyomorékokkal, deviánsokkal csak a legritkább esetben kell találkozni, hiszen a leválasztáskor az elkülönítés is gondosan megtörténik társadalmi és individuális szinten egyaránt. A társadalom intézetekbe, az individuum a legmélyebb tudatalattijába zárja a maga „persona non gratait“.